Tar Sándor: Lágy eső [In: Tar Sándor: Az alku – gonosz történetek -, Noran Kiadó 2004.]

Szép lánya van Bódognak, és ez nem is lenne baj, sőt gyönyörűség, boldogság, csakhogy Bódogot leszázalékolták valami lassan ölő betegség miatt, ami ugyan nem fertőző, azt mondta neki, mégis úgy tudják az utcában, hogy meghal nemsoká, és akkor mi lesz a feleségével és a lányával, Julival? Volt még egy kisfiú is, de azt szinte észre sem vették, tette a dolgát az aprójószág között, néha kinézett az utcára, egyéb semmi. Bódog nem foglalkozott a betegségével, nagyszerű kosarakat tudott fonni sárgavesszőből, fagyalból udvarseprőket csinált, kenyérszaggató kosarakat csuhéból, de ki süt manapság kenyeret? Mégis veszik, lehet benne tojást tartani, kenyeret, a héjába sült krumplit melegen tartja, ha letakarják egy tiszta ruhával, az urak pedig dísznek teszik ki a falra, hogy lássák. De Bódog, kutyát, macskát, disznót is tud herélni, hívják mindenhová, és a malac töke hagymában, paprikával sütve nagyon jó, Bódog valamikor Csíkban kondás volt, ott tanulta, és tárogatón is nagyon szépen játszik. Ez ugyan Julit nem nagyon érdekli, viszont az utca szívesen hallgatja esténként, a tárogató hangja messze hangzik, és errefelé nemigen néznek tévét, akkor etetik a jószágot, ami meg utána van, az már nem érdekes, feküdni kell. Bódogék nehezen, de szépen élnek, a felesége meszelni jár más házakhoz, jól dolgozik és gyorsan, ha kell főz is lakodalmakban, mosogat utána, takarítást vállal, beteget ápol, tisztába tesz. Egy gondjuk van csak, a nagylány, Juli. Mert ez a lány maga a május. Az apjuk már tízéves kora körül tudta, hogy ebből csak baj lehet, mondta is a feleségének, ne öltöztesd, ne babrálj a hajával, szép ő így is, mit akarsz? Azt akarom, mondta a felesége, hogy még szebb legyen, és nem érdekel miket mondasz, te csak tárogatózzál meg heréljél, a lányokhoz én értek. Jó. Juli általában nem csinált semmit, a kerítésen belül állt deszkákból ácsolt lócafélén és naphosszat kifelé bámult az utcára. Ez a kerítés ilyenformán épp a melléig ér, mert már az is volt neki, de még nem kellett melltartó, megállt úgy is, egy könnyű, nyári ruhában pedig olyan volt, mintha meztelen lenne, és ezt az utcakölykök már rég észre vették. A kerítés előtt nagyra nőtt a kender, kábító illatú kenyérmorzsa burjánzott, érintésre sárga virágpor hullt róluk, és felzavart rovarok, pillangók szárnya rebbent. Az anyád istenit, mondta Julinak gyakran Zoli, a kölykök vezére szenvedéllyel, hogy lettél te ilyenné? Tót Zoli félárva, ő az utcában a rossz fiú, mindig korán kelt, és a boltok elé már hajnalban lerakott tejet, kenyeret dézsmálta a ládákból, valamit enni kell. Napközben pedig néhány kisebb fiú társaságában rongyalkodott vagy udvarolt a kerítés mellett hónapszám, Juli, könyörgött, gyere már ki! Máskor: meg szeretnélek csókolni, hajolj már kijjebb! Már hogy hajolnék, mondta Juli, honnan veszed, hogy én is meg akarlak csókolni? Akkor csak megnyalnám az arcodat, mi bajod lenne ebből, kérdezte a fiú, sajnálod? Nem, mondta a lány, de te nemrég jöttél a javítóból, a fene se tudja, ki vagy. Nem a javítóból jöttem, helyesbít állandóan a fiú, hanem a vasúti nevelőből, és gyerekkorunkban együtt játszottunk, nem emlékszel? Egyszer kis, színes gatyája elejét odanyomta a lécekhez, fogd meg legalább, kérte, nyúlj hozzá, itt átfér a kezed, Juli odanyúlt, de el is kapta a kezét gyorsan, mint aki tűzhöz ért, parázshoz, pedig annyi volt az egész, mint egy daganat, meleg dudorodás, a fiút mégis boldoggá tette egy kis időre. Ó, istenem, sóhajtott, ha tudnád, milyen jól esett! Mozdonyszerelő leszek, mondta aztán, miután igazított magán valamit a gatyájába, és a férjed, ha akarod. Nem akarom, mondta Juli, mondtam már, nem leszek senkinek a felesége, a lába kapcája, hanem színésznő, és a lábam előtt fog heverni a világ. Tót Zoli pedig rágyújtott, öngyújtóval, a kisebbek irigykedve nézték. Na nézd csak, Tót Zoli dohányzik, kiáltott fel Juli. Tudok én mást is, mondta a fiú. Na, ne mondd, incselkedett vele a lány, gyerek vagy te még, szappanevő, hiába cigizel, nem azon múlik. Hát min? Látod, még azt sem tudod, na? Én ne tudnám, vitatkozott a fiú, na, megmutassam min múlik? Na, mutasd! A fiú körülnézett, majd hirtelen közel lépett a kerítéshez és letolta a gatyája elejét. Ennyi elég lesz, kérdezte. Ó, te disznó, mondta Juli izgatottan nevetve és elfordult, az arca csupa láng. Ennyi általában már elég szokott lenni, hogy egy kamaszlány álma nyugtalan legyen és az ébrenléte is képekkel teljen meg, Juli azonban s történteket nem hozta össze a szerelemmel, egy koszlott sportgatya vászna volt csak, amit érintett, benne egy élő test, valami, amivel pisil. látta ő már az öccse kis nudliját épp elégszer, nincs abban semmi. Nála a szerelem éteri volt és gyönyörű, mint abban a színházban, ahová az osztállyal vitték őket, és ahol az a szerelmespár, akiket láttak, valami erkélyen, a fiú lent, az utcán, úgy tudtak epekedni egymásért, ahogyan Tót Zoli soha nem lesz képes.  Ő viszont igen. Azt, hogy éteri, a tanárnő mondta, de nem magyarázta meg, mi is az, így aztán mindenki arra gondolt, amire akart, a fiúknak akkor is mocskos volt a fantáziájuk, azon röhögcséltek, hogy milyen fiú az, aki nem tudott azon a fán felmászni arra az erkélyre, hogy ott aztán adjad neki. Vagy valami hátsó lépcsőn. Tót Zoli szerint a lány is lemehetett volna valahogy, otthon volt, tudta a járást. Juli viszont rögtön Júliának képzelte magát, nézegette magát otthon a tükörben, és arra következtetésre jutott, hogy ő mégiscsak szebb, az a nő öreg is volt a fiúhoz és határozatlan, meg is járta a végén. Ezt beleírta a dolgozatba is, amit a tanárnő íratott velük az előadásról. Mert már az elején meg kellett volna mondani a szülőknek, hogy márpedig ő szereti Rómeót és hozzámegy, ha pedig nem teszik, összeállnak, mint Szűcs Zsuzsáék és elmennek albérletbe. Juli viszont Tót Zolinak mondta meg kerek perec, hogy soha nem lesz az övé, ne is erőlködjön. Akkor, mikor megérintette neki, sőt, azt is engedte, hogy a fiú felnyúljon a melléhez, melyek kitüremkedtek a lécek fölött, de csak éppen hogy. Zoli csókolgatta utána saját kezét, majd szomorúan mosolygott, a kicsiket hazazavarta, egyedül akart lenni a bánatával, meg a lánnyal. Meleg volt, fülledt hőség, és a fiú nem értette az egészet, hogy van az, hogy ő szereti, kívánja ezt a lányt az olvadásig, Juli pedig őt nem. Gyere már ki onnan, kérte ismét, többször is, de a lány nevette az egészet, nem vagy te Rómeó, mondta, amitől a fiú arca felhős lett. Nem, kérdezte aztán. Nem, mondta Juli, de én Júlia vagyok, na? Nem? De, mondta Zoli csüggedten, majd egy borotvapengét varázsolt elő valahonnan és hirtelen végighúzta mindkét csuklóján, melyekből azonnal kibuggyant a vér, közben a szájában cigaretta füstölgött, az arca pedig hirtelen vidám lett, mintha nem is vele történne az egész. Majd kijössz te mindjárt, gondolta, később a kerítésre kente a vérét, de a lány már rég eltűnt és a többi kölyök is. A seb nem volt mély, a fiú csuklóján már látszott néhány forradás, ismerte ő a dörgést. De most csak ő tudta, mit érez, és ettől hirtelen magára maradt. A rohadt kurva, motyogta magában, hagyná, hogy meghaljak. Leült a kerítés tövébe, sóhajtott, majd lehunyt szemmel sírni kezdett, még vérző keze nadrágjára simult, és könnyes arcára nemsokára kiült a  gyönyör és a kábulat. Lágy, meleg zápor támadt, a fiú ritmikusan mozgó, tornacipős lábánál a vér- és esőcseppek verték fel a port.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s