[csend] – Egy Holokauszt-kiállítás

Csend szögletes zárójelben. A Ludwig Múzeum Holokauszt-hatást bemutatni kívánó legújabb tárlata az elhallgatás történelmi traumájára utalva átélhető, széles érzelmi és gondolati spektrumot reprezentál. A rendhagyó formájú írásjel funkciója szerint elkülöníti kontextusától – pontosíthatja, rokon értelmű kifejezéssel is bővítheti – a nyitó és a berekesztő tagok közé zárt tartalmat, akár az áldozatok némaságát a kiállítótér szándékolt hallgatagságától. A Pécsi Egyetem Művészeti Kara kutatócsoportjának fekete-fehér makettbox tervei ugyanis – a kurátor, Timár Katalin a Doktori Iskola oktatójának felkérésére – néhány termet kijelölve gondolkodnak együtt a képzőművészekkel, nemcsak demonstrálják elképzeléseik megvalósítását, de fejhallgatón mellékelik a hangulatilag vagy témájában kapcsolódó zeneműveket. A tárlat az áldozat, a szemtanú és az elkövető nézőpontjait felkínálva teszi átélhetővé a holokausztot, nem történelmi rekonstrukcióra törekszik, inkább bizonyos aspektusait kiemelve mutatja be az egyén individuumtól való megfosztását, a népirtást, az utópisztikus ideológiák kudarcát.

Vitrinbe gyűjtött performatív emlékművekről készült fényképek és Gerber Pál két festménye témamegjelölésként és összefoglalásként, önreflektív módon keretezi saját és a műalkotásokra rátaláló múzeum szerepköreit. Klein József című képére kék színnel rákerült valódi alkotójának neve, születési és halálozási adatai, A művészet fogja megállítani Auschwitz bejáratát felidéző rajza pedig eszköztelen utópiájával, ironikusan kijelöli önmaga aláhúzó, átértelmező, kisajátító funkcióit. A tárló apró fotóin illusztrációszerűen olyan emlékművek láthatók, melyek nemcsak részvétteljes együttérzésre ösztönöznek, de képesek egy naivabb nézőpontból átlépve megtapasztalható helyzeteket teremteni, ahogy Peter Eisenman nyomasztó és rémisztő berlini betonoszlopai is ezt teszik a közéjük tévedővel (Holocaust Memorial). A német kezdeményezésű, Budapest különböző városrészein lencsevégre kapott botlató kövek azonban nem kerültek vitrinbe, a járókelőkhöz hasonlóan találhatnak rá a látogatók fotóikra a múzeum falain (Koronczi Endre).

Camilo Yáñez: Estadio nacional 11.09.09, 2010 via Ludwig Múzeum

El-Hassan Róza R. a túlnépesedésről gondolkodik (1999-2003) installációjának szemlélője az ellentmondásos szociálpolitikai koncepció mentén válhat egy feleslegesnek tartott társadalmi csoport tagjává. A projekt rajzai a dátumozás elhagyása ellenére konkrét szimbólumokkal, absztrakt formákkal olvashatók szubjektív naplóvá. Omara (Oláh Mara) képregényszerű festménysorozata tavaly óta képezi az intézmény tulajdonát. A festőnő 43 évesen, autodidakta módon kezdett el foglalkozni a festészettel. Képei megkapóan őszintén és szubjektíven beszélnek társadalmi kérdésekről, a roma kisebbséget ért attrocitásokról. Kis Varsó művészcsoport installációját a 2004-ben elhunyt Major János emlékének szenteli, aki a második nyilvánosság művészkörének magának való alakjaként saját zsidó identitását sztereotip módon ábrázolta. A 70-es, 80-as évek közönsége számára provokatív művészete nehezen volt befogadható, hiszen gyakran – önmagát sem kímélve – alkotásai pornografikusak, obszcének. Egyik leghíresebb, Biboldó mosakszik című képén is gúnynévvel, portréját állította középpontba. A temetőkben extrém, figurálisan faragott sírköveket fotózott, e projektjének egy darabja II. János Pál síremlékének vallási-politikai sztereotip mintája, egy ötágú és egy hatágú csillag egymásra illesztésének rajza. A művészcsoport a motívumot később neonreklám formájában készítette el, amit először a Lengyel Intézetben láthatott a közönség.

Lego. Koncentrációs tábor No. 3., 1996. via Ludwig Múzeum

Zbigniew Libera varsói művész Lego. Koncentrációs táborában nem tesz mást, mint a népszerű, kreatív játék már létező elemeiből építi fel a náci munkatábort, amit 1996-ban a New Yorki Zsidó Múzeumban állítottak ki először. Libera antiutópisztikus holokauszt feldolgozása egyúttal szentségtörésnek is tekinthető, hiszen a humánus értékeket a népirtó táborokkal kapcsolja össze.

Szirmay Norbert és Révész János fradi drukkerekről forgatott, fejhallgatós dokumentumfilmjükben fiatalokat és idősebbeket egyaránt kérdeznek arról, miként szurkolnak kedvenc focicsapatuknak, mit tudnak az FTC-jelenségről. A filmen huszonévesek rasszista rigmusokat kántálnak, romákat, zsidókat gyalázó, előítéletektől terhes rigmusokat skandálnak a meccseken. Szegedi kántor halotti imája hozta meg az ihletet a londoni Orlow Urielnek, hogy az évekig fiókjában pihenő videófelvételből elkészítse Poznan 1942 installációját. Szinte egy teljes kört leírva, kamera pásztázza a megszokott horizontális helyett vertikális mozgással a náci megszállás alatt uszodává átépített lengyel város zsinagógáját. Először a fehéres „kövek”, a medencében egyedül úszó alak, az épület rendhagyó térelrendezése, majd a plafon kerül a néző látóterébe. Provokatív asszociációk sorát indíthatja el az alkotás, kapcsolódva a hely eredeti vallási rendeltetéséhez, a rituális fürdőhöz, a mikvéhez vagy a megkereszteléshez. A rekreációs sporttevékenységhez átalakított tér a történelmi emlékezet, a felejtés és a megőrzés kérdésének kettősségét hagyja nyitva.

Marseilles-i lakóház homlokzatán az erkélyek, ablakok, redőnyök sajátos ritmusra mozognak, néha kinyílnak, néha becsukódnak. A bauhausból induló modern építészet tiszta formáit társadalomalakító törekvés jellemzi, de a környezetet jobbító, ésszerűsítő szándék csupán részleges. Az épület a folytonos „véletlenszerű” változás képét mutatja, mely egyetlen „középpontból” indul el és „looppal” alakul teljesen szabályozott renddé, az átalakulás illúziójává. A munkatáborokat megjárt Ligeti György gépies Zongoraetűdjei ellenpontozzák az egyetlen fotóból összevágott animációt. A zeneszerző hírnevéhez a 2001: Űrodüsszeia filmzenéje is nagyban hozzájárult, holott a Metro Goldwyn Mayer a komponista engedélye nélkül használta fel betétdalként Atmosphères, Lux aeterna, Requiem című darabjait, noha a művész korábban is elutasította az ilyen jellegű felkéréseket.

A Holokauszt 60. évfordulóján a Műcsarnokban már bemutatták Mécs Miklós két videóját. A rövidebb epizód főhőse egy bomberdzsekis neonáci karján sárga csillaggal. A másiké egy ruhátlan férfi, aki azért veti le öltözékét, hogy a gyűjtődepókba adakozhasson, de mielőtt bedobná az öltözékét, már el is kérik tőle. Meztelenül sétálva az utcán végül különböző atrocitásoknak teszi ki magát. A provokatív munkák felborítani próbálják a túlzó politikai sztereotípiákat, egymásnak ellentmondóan sajátítva ki a jelképeket, a rendezetlenség entrópiája felé hajtva a társadalmi folyamatokat.

Azorro, szereplők, Karol fotósorozaton Karol – Az ember, aki pápa lett című filmjének lengyelországi forgatásán – miközben a művészcsoport statisztának állt – dokumentálták a helyszín eseményeit. A tabló első képén náci tisztek, a másodikon egyetemi tanárok, a harmadikon auschwitzi táborlakók, a negyediken pedig papok láthatók. A fiktív és dokumentum jellegű ábrázolás vitája már a 90-es évektől fellángolt, amikor a mozikban párhuzamosan mutatták be a Schindler listáját Az élet széppel. A történelmi hitelesség kérdését tovább feszegette, hogy a forgatás helyszínén Schindler listájának díszletét turistalátványosságnak hagyták meg, utalva a szereposztások csereszavatosságára. Hasonló állandóságra utal Bodó Sándor 33-tól 45-ig műve, ahol egy földgömb a kezdet és a befejezés két fordulata között lemezjátszón forog és kering, a Biztonsági sáv pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a deák téri metrómegálló osztrák mauthauseni gránitból készült.

A román 92-es trolibuszon erőszakos telefonáló terrorizálja beszélgetőpartnerét Stefan Constantinescu videóján, noha nem közvetlenül a mellette ülőhöz beszél, a verbális agresszió a közelben utazók számára mégis támadásnak minősülhet. Az áldozat, az elkövető és a szemtanúk három pozíciója egyszerre élhető át, miközben a néző önkéntelenül is a beszélő agresszorral azonosul, a passzív szemlélők pedig megpróbálnak nem tudomást venni a kényelmetlen helyzetről.

Stefan Constantinescu: 92-es trolibusz, 2009., képkocka a videóból via Ludwig Múzeum

Lakatos Erika munkáiban egyrészt a lányával átélt érzelmi regisztereket hangsúlyozza, másrészt az emlékezet működési mechanizmusát rekonstruálja, ahogy különböző rétegeket hordva egymásra, a fotózás és az újbóli ráfestés váltakoznak egymással, apró tárgyakat is illesztve festményeibe. A roncsolt emlékezet itt párhuzamba állítható a holokauszttal.

A terem másik felében lévő Shopping macht frei (Holcaust Memorial at Prague 7) performansza egy prágai emlékmű helyén megépült bevásárlóközpontra fókuszál. Tamara Moyzes munkájában a fogyasztói társadalom erősíti fel a történelmi példázatot elfeledő folyamatokat. Albert Ádám Bogh-Lipmann kalitkája munkapszichológiai eszközként egy eredeti darabbal és négy másolattal két német pszichológusnak állít emléket. A kipróbálható „teszt” során a golyót a rácson át egy rúddal benyúlva kell kivezetni a dobozból a szabad térre. A szerkezet a problémamegoldó képességet, munkaalkalmasságot vizsgálja, segítséget nyújt az egyénre szabott ideális munka kiválasztásában. A páros története a holokauszthoz is kapcsolódik, mivel egyikük zsidó származása miatt a náci Németországban ellehetetlenült és öngyilkosságot követett el, munkatársa pedig teljesen visszavonult a tudományos élettől.

Albert Ádám: Munkapróba, 2014. via Ludwig Múzeum

A holokauszt-kutatás első és egyben utolsó etapja Bodó Sándor Ítélet Jeruzsálemben című könyvinstallációja, mely a kiadványok végére készült ajánlók láncolatából fűzi össze a maga történetét. Sajátos „könyvrajz” arról, hogy a kiinduló műhöz képest hova juthat el a történetmesélés. Süveges Rita fotó alapján készült festménye az emberi jelenlét hiányát meséli el, amint éppen a konyhában foglalatoskodó távozik a helyiségből, ahogy a holokauszt során a zsidókat is elhurcolták a tűzhelyen fortyogó lábas mellől. Hogy valójában hová is, azt Kaszás Tamás fametszet-sorozatának egy darabja mutatja be. A látogatókat a gyermekjátékokból felépített Arbeit macht dich felirat fogadja a koncentrációs táborokhoz hasonlóan, íves formában. A távolabbi teremben azonban egy ülő kislány képe látható (Eva Kotátková), akinek iskolapadszerű széken túlszabályozott módon kell elsajátítania a társadalom normatív elvárásait. Zárásként a chilei művész, Camilo Yanez videóján az egykori santiagói stadion képét vetíti a vászonra, ahol a történelmi emlékeket eltörölni látszik az épület átalakítása 2009-ben. 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet tábornok puccsával megdöntötte az addigi demokratikus, szocialista államrendet és hatalma megerősítéseként a stadionban 70 ezer embert gyűjtött össze, több ezer polgárt lövetett agyon.

(A kiállítás kurátorának, Timár Katalin megnyitó tárlatvezetése alapján.)

[csend] - Egy Holokauszt-kiállítás | Ludwig Múzeum 
2014. július 11 - szeptember 28.