Titanic | Wes Anderson: Kutyák szigete

A busidó Japánnak kutya- és macskaparadicsomot álmodni lehetetlen küldetés, Wes Anderson filmes “monogatarija” nyilván nemcsak a bolhacirkusztól és nyivákolástól visszhangzó univerzumról mesél. A stop-motion négylábúakkal kettéosztott társadalmi torzójával az animátor az első emberpár óta felötlő kérdésekre keresi evidens válaszait. Az ősi egyház által kirótt örökbefogadás szerepvállalása diplomáciai fiaskókat szülhet, az előkelő nevelőszülő kellemetlen évszázadokat okozhat saját hazájának, amennyiben dinasztiája nem teljesíti kollektív felelősséggel a bajtársias szövetség joggal elvárható normáit, még akkor is, ha az összes szomszéd pocsék mostohaapa hírében áll. Anderson politikai pamfletjének „adoptálós szépségversenyében” a hálátlanul elűzött vagy éppen nagy titokban megunt ebeket szeméttelepre szállítják és kutyanáthával kezelik, miközben a rettenthetetlen Kobayashi klánnak már se kutyája, se macskája, mivel a pökhendi családfő akaratos gyermekének négylábúját a hírhedt szigetre száműzte, szemétfeldolgozó üzeme tövébe. Jól nevelt kisfia, Atari némi lelkesedést magára erőltetve, nagy sokára el is indul „kedvencét” megkeresni, mire Megaszaki kampányoló méhkasként bolydul fel a bősz mentőakcióra. A kifogástalan pedigrével pózoló kiállítási ebek mindent sejtenek a Kutyák szigetén élő társaikról és metropolisz ügyes-bajos dolgairól, ráadásul aggasztóan jó időzítéssel szellőztetik meg az elképzelhető összes pletykát, csupán az újonnan érkező kockabáláért folytatott létfenntartó küzdelem hagy némi kifogásolnivalót sima modorukon. Atari a kócos bundásfalkának köszönhetően hamar ölebe nyomára akad a szószoló Főnök segítségével, az ügynöksztori a kóbor kutya rokoni szálai segítségével kap új, kissé kényszerű erőre, pedig az ebhistória csak a kegyetlen életet írja mozivászonra. Wes Anderson társadalmi szatírája a szociálisan érzékeny családi „kiskedvenc” ügyek mellett mobilizál is: fiatalos, tengeren túli lendületet ad a sokszor érdektelenségbe fúló korrupt politikacsinálásnak, a központosított, öncélúságában nehézkesen aktivizálódó hatalmi harcoknak, a logikai tornákat vívó oknyomozásnak, a kannibalizmusnak, a szomszéd területére „kitolt” kisebbségi ügyeknek, a vegetarianizmusnak. Gúnyirata történelmi tablóképet ad a modern korra hirtelen nyitó Japánról, egy csipetnyi távol-keleti szigetet csempész (haikuk, tekercsképek, fejezetcímekkel tagolás, ősi zene lüktetése, sakura kultusz) Hollywood és az európai kultúra hasonlóan féltve őrzött hagyományainak „szemetes” halmaira és a „szemetelő” katonaállam világhatalomért vívott, végletekig formalizált harcába, melynek kínos jelzői az eurázsiai érdekkonfliktusok kereszttüzében születtek meg. Mindenesetre a tengeren túli Anderson az ősi gyökereit elveszítő ifjú államalakulat titánjaként bajosan nyújthat modellt a zárt, törzsi és modern kori kultúráját szinte átláthatatlanul, mégis rendületlenül ápoló társadalom kultúrpolitikailag kritikus megközelítési lehetőségeire, noha saját integritását igyekszik megőrizni, törekszik a tökéletes hasonulási kényszert mellőzni. Igaz, némi egészségesre kihordott idegenkedést is ápol a rendező az egyedülállóan patriarchális államrend iránt. Hogyan kerül mégis a kóborkutya-kultusz az integető Maneki-neko mellé? Daido Moriyama blőrös, félrefókuszált, kidolgozatlanra hagyott, hírhedt streetfotói közül egy világhíres fotográfia juthat hirtelen a rajongók eszébe, az 1971-ben Misawa reggeli fényében készült Stray Dog, melyet a világháború ronin katonáin megihletődött Akira Kurosawa azonos című filmje (Stray Dog, 1949) inspirálhatott.

A Pont Blogazin a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Wes Anderson Kutyák szigete nyitófilmjének 2018. április 5-i vetítésén vett részt az Uránia Filmszínházban. 

Reklámok