Budapesti Klasszikus Filmmaraton | Szakmai Programok

Maratoni moziélményt ígért az idén is a másodjára megrendezett filmes mustra, nézője nemcsak a jutányos jegyárak miatt, de a szellemesre blokkosított klasszikusai okán is bízvást kedvet kaphatott a non-stop mozizáshoz, egyik vetítőteremből a másikba zarándoklathoz. Dívák, világhírű hazai rendezők, a régmúlt felújított gyöngyszemei, digitalizált blockbusterei voltak a főszereplői ugyanis a Magyar Nemzeti Filmarchívum szemléjének. Közben egy jó nagy levegővételnyi szabadtéri vetítés-sorozaton is részt vehetett a nagyérdemű.  Filmmúzeumhoz hasonlítani a maratont persze nem lehet, hiszen a csatorna a szélesvásznú mozihoz képest egészen mást nyújtott annak idején a kanapéhoz szokott tévézőknek. Idén Claudia Cardinale életművével a független nő ügyét vették elő, nagyot is domborított a folyvást koltot rántó amerikai vadnyugat a mában is. Világhírű magyar rendezőket párosíthattunk a Napszállta sikeréhez, Sára Sándor is megkapta rajzfilmes doppelgängerjeit, Háry Jánost és a János vitézt. Igmar Bergmanból portrémaraton járt a rajongóknak, Ernst Lubitsch Közép-Európa úriasra szabott Ruritániájával az anyagias, házasságszédelgő, naiv Hollywoodra kacsinthatott egy sóhajtásnyit, de leckéket is adott az ősszel debütáló lélekbúvár szarkához, Ruben Brandthoz. A szakmai nap előadásain pedig a hazai és külföldi archívumok jelentősebb eredményeit, reményteli célkitűzéseit tekinthette át az érdeklődő, egy csokorra való ízelítőt a Pont is átnyújt a mozi szerelmeseinek. Lesz világot járó Napóleon, stílusgyakorlat Az aranyemberből, holland streetfotós Münchenből, botrányosan megosztó arisztokrata némafilm, DIY amatőr sci-fi a hőskorból és bécsi naiv erotika. A világháborút váró, az elsőt a szocialistáknak átpasszoló fasizmus ezüstös dicsfényének lelki tanulságai is elkészültek a végére.

Abel Gance 1927-ben rendezett Napoléon némafilmje a korabeli filmgyártás szinte valamennyi technikai bravúrját felvonultatta, noha Georges Mourier, a Cinémathèque Francaise munkatársa kijelentette, hogy az eredeti film már nem is létezik. 2007 és 2014 között foglalkozott Gance némafilmjével, a fennmaradt pozitív puzzle darabjai alapján két, egymástól igencsak eltérő változat él a filmtörténetben, melyből szintén további, restaurált/rekonstruált verziók nőttek ki a filmlaborokban és vágóasztalokon. A korabeli sajtónak is bemutatott, négyórás Opera 1927-ből való, az 1935-ös, hatórás Apolló a némafilmből hangossá változott és visszatekintett ősi változatára. Itt még maga Gance, az alkotó nyúlt saját művéhez. Henri Langlois és Marie Epstein párosának a restaurált Operát és Apollót egybegyúró variánsát a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be. 1968/82-ben Kevin Brownlow a következő nagyszabású vállalkozó és van egy Ballard-film is 1992-ből, ő színekkel dúsított, új korzikai jeleneteket szőtt a Napoléonhoz. Amikor Georges Mourier igyekezett feldolgozni a restaurálás során valósággal szétszedett Gance filmet, 22 változata létezett 400 dobozba zárt kópiában. Megdöbbentő azonban, hogy az újragondolt verziók világszerte szétszórt filmkockái közel 57 ezer virtuális kilométert utaztak be New Yorktól Rómáig, Koppenhágától Belgrádig, hogy rekonstruált filmmé álljon össze a francia császárról szóló opusz.

Andor von Barsy Budapesten született, de müncheni fotóiskolában tanulta ki a fotógráfiát. Majdnem két évtizedet élt Rotterdamban, ahol streetfotózott és dokumentumfilmeket gyártott a rotterdami kikötők munkásairól, az utca járókelőiről. 1934-ben a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon operatőri díjjal jutalmazták Halott víz című művét, később Leni Riefenstahllal is együtt dolgozott az Olimpia propagandafilmjén. Fényképein a vertikális és horizontális társadalmi mobilitás fejleményeit komponálta meg. A nyughatatlan városi hétköznapokat fotózta, némely realista etűdszériája lírai empátiával közelít a technokrata környezetétől elidegenedett, egykedvűen dolgozó emberhez. A futószalagok, gépkolosszusok, személy- és teherszállítók uralta városkép vizuális tanulmányaiból Mark Paul Meyer, az amszterdami EYE Filmintézet kurátora tartott előadással egybekötött filmvetítést.

A romantikus Jókai kötelezője, Az aranyember 21 magyar és 12 idegen nyelvű kiadást élt meg, mielőtt filmvászonra került volna, 1884-ben még színpadra is vitték, maga a szerző dramaturgizálta öt felvonásos drámává a regényt. A három filmváltozat azonban nagyon is hazai maradt, a társadalomból kivonulás idilli sikertörténete vétségek sorát szabja rá főhősére, Tímár Mihályra, mintha túl szélesre nyílt látképe hirtelenjében talajt vesztett volna és egyedül a Senki Szigetéhez és családjához ragaszkodhatna végül, mindhiába. Balogh Gyöngyi, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa, a regénytől elszakadó feldolgozások kapcsán a folyton megújulás kényszerével magyarázta a sikert, a szépségideálokhoz alkalmazkodást, a filmtechnikai vívmányokat említette és a hősökkel azonosulás könnyedségének igényét emelte ki. Inkább tényszerű tudnivalókat felsorakoztató, mint ráolvasatokban bővelkedő előadásából hiányzott a tenger túli zsánerimázs kánonkényszerének felemlegetése, melynek Az aranyember bizonnyal foglyul esett a mozivásznon, de az ihletül szolgáló helyszín átütő erejű története sem kapott kellő figyelmet. Az újonnan zsákmányolt földjéhez ragaszkodó gabonakereskedőnek kifejezetten rosszul áll az idegen cicoma: alakjából Lubitsch-főhőst faragni lehetetlen, a korabeli filmgyártás bája egyszerre birkózott a népmesei szatírával és Jókai műmesés kedélyével. Pedig mindhárom forgatást jellemezte a nagy költségvetés, az adaptációval az összes technikai megújulást kipróbálhatta a népes stáb, új, eredeti, forgatási helyszíneket is megengedhettek maguknak a korabeli sajtó áldásos felügyelete alatt. Az újságírók gondosan beszámoltak forgatásaik menetéről, a castingokról, a vízi balesetekről, még Almirának, a bernáthegyinek is nyomon követték a sorsát. Balogh Gyöngyi az első Korda Sándor rendezte, 1918-ban készült adaptáció erényeképpen Márkus László igényes enteriőrjeit, a könnyen beszerezhető jelmezeket, a gondosan fotografált jeleneteket emelte ki. Az idő vasfoga egyébként ki is tette a maga hangsúlyait, hiszen a rendező magyar korszakának az egyetlen vetíthető állapotban fennmaradt, meseszerűre szőtt műve, Az aranyember. A filmmaraton szabadtéri vetítésén Zságer Balázs aláfestő zenéje fejcsóválva kontrázta Kordát és Jókait, ritkán jutott el az igazán dramatizált színészi játék melodramatikus tolmácsolásáig, amit rendre ki is szokott érdemelni a némafilm. A Meseautó rendezőjeként ismert Gaál Béla jegyzi a következő rendezői változatot 1936-ból, a forgatókönyvet Hevesi Sándorral közösen írták. Balogh Gyöngyi a második, hangosfilmmel nagykorúságába lépő feldolgozásban Hamupipőke Grimm-meséjét vélte felfedezni a Brazovics-házban gonoszkodó boszorka, Atália házsártoskodásait nyögő, végül madonnaként megistenülő parasztlány, Tímea sorsában. Egri Mária le is játszotta kora díváit, csipkelődőn hozta ideálját a szerepről. Kettejük vetélkedése adta a feszültséget, a vívódásai végére érő, feleségétől elhidegült Tímár csak a film legutoljára éri utol párosukat, szigetlakó erejét elveszi a polgárira korrumpált bürokrácia és nemzetközi vizekre evező társadalmi visszásságok útvesztője. Gaál – aki a dachaui koncentrációs táborban tűnt el – az 1935-ös Az új földesúr Jókai-átiratával várta a kettősre komponált, páros szerepek nagyszabású sikerét. Gertler Viktor 1962-ben harmadjára megrendezett aranyembere Atáliát már gyilkosként ábrázolta, forgatókönyve a kávéházi flörtölésekig, szenvedélyes csókolódzásokig elment, Tímea pedig egyenesen kizárta férjét hálószobájukból. A Gertler-féle aranyember tartalmazza a legtöbb regény hű részletet, a rendező olyan sztárszínészeket nyert meg forgatókönyvéhez, mint Latinovits Zoltán, Béres Ilona vagy Pécsi Ildikó. A II. világháború előestéjén elkészült film díszbemutatója szinte államüggyé fajult, az ünnepélyen megjelent Horthy Miklós kormányzó, Human Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter, a földművelésügyi miniszter felesége, Darányi Kálmánné és Jókai özvegye, Nagy Bella is. Az I. világháború utolsó hónapjaiban készült első változatot a tőkeerős, közel száz játékfilmmel büszkélkedő Corvin Filmgyár vadonatúj műtermében forgatták, a hat kilométeres filmkolosszus a próbavetítés után négy kilométerre rövidült le, melyből mára már csak 1800 méternyi, német nyelvű tekercs maradt fenn. Kordáék kiszuperált gabonaszállító hajója, a Szent Borbála náluk általában Komárom alatt és a Lupa Szigeten kötött ki. Következőleg Hirsch Lajos és Tschuk Imre Az új földesúr előkészületi adaptációja is kiemelt költségvetésű filmnek számított, a stáb a Háros-szigeten, Budafok alatt, a csepel-szigeti Duna-ágban és a Balaton partján is forgatott. Még készíthettek eredeti felvételeket a Jókainak ihletül szolgáló Ada Kalehről, a Vaskapu török kereskedői dohányt, szőlőt, rózsát árultak, mecsetük és ferences rendi kolostoruk is volt, a szoros torkolatában elterült sziget azonban már nem létezik, az erőmű építésekor elárasztották. Eiben István operatőr itt 250 méter hosszúságú fahrtot is épített, hogy szinte a fák koronájából kísérhesse végig szereplőit. Gaálék később díszbőrkötéses kiadással ajándékozták meg az első adaptálót, Korda Sándort. 1962-ben a stáb a román helyszíneken kívül a Dunakanyarban és a nagymarosi Sólyom-szigetén is forgatott.

A Háromszáz éves ember némafilmjének rekonstrukciós eredményeiről tartott vetítéssel egybekötött előadást Löwensohn Enikő, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa.  Az eredetileg majdnem egyórás filmből csupán egy albumnyi szakértői felvezetővel és részletes magyarázatokkal kísért fotómontázs-sorozat maradt az archívum könyvtárában. A rekonstrukciós stáb az összeállításhoz a vörös és fehérterror pogromhullámát megelőző időszak cikkeiből bőven válogathatott, hiszen bizonytalanul csetlő-botló hősei a stáblista szerint a budapesti és vidéki társasági élet arisztokratái, közismert közszereplői voltak. Gróf Andrássy Gyuláné, casting direktor kastélyában forgatták az elveszett felvételeket, a Borbála grófnőt alakító Andrássy Katinka főszereplésével. A némafilm forgatókönyvét Bródy Sándor illetve a magyar kabaré atyja, Nagy Endre szerezte és a híradófilm-gyártás jelentős alakja, Fodor Aladár rendezte. Férje, gróf Károlyi Mihály a társasági lapok celebje volt, a feleség viszont férjhez menetelének idejéig moziba sem járhatott, de még románcokat sem olvashatott. A szellemileg visszamaradott színész fiatalok emberi méltóságot sértő (a szerk. észrevétele) – akárcsak jelképes – szerepeltetését bohózatként feltüntető műfajmegjelölés a nemzetiszocializmus hajnalán, az erőszak kettős közbeszédét demonstrálta „szamaragoló” vesszőparipájával, a végül frontvonalra „kiszórt” hősi halottak tablóképét mutatva be. A bevétel jótékonysági alapba folyt, mely fantasztikus műfajmegjelöléssel a magyar repülés és a Poliklinika fejlesztésének így bornírttá váló, elszállt ügyét támogatta az első világháború kezdetén. A Magyar Nemzeti Filmarchívum tartalmaként megtekinthető a rekonstruált némafilm ITT, további részletek pedig a filmarchívum honlapján ITT olvashatók.

William éppen menyasszonya, Grace elé siet a repülőtérre, jóbarátjával, Philippel, aki balszerencséjére beleesik a lányba és reménytelenül epekedik utána. Olyannyira imádja szíve választottját – persze a szakmai tévedését is alaposan szégyelli -, hogy végül öngyilkosságba hajszolja magát. Deutsch Richárd, amatőr filmes románcában, A Föld halálában ugyanis egy Földet fenyegető üstökös is főszerepet kapott, a végóráit élő bolygó azonban megmenekült, csupán egy meteorzápor zuhan a Csendes-óceánba. A technikus mérnök, a csillagász és a kémikusnő az ’50-es évek amatőr filmgyártásának sci-fi burleszk főszereplőiként, DIY díszleteik között landolnak a Holdon, sufni tuningolt rakétájukkal merészkednek ki az űrbe, hogy hárítsák a világkatasztrófát. Térképük táblájukra felerősített rajzszöges csillaghálójuk, becsapódási koordinátáik pedig a római parti holdbéli tája az óceánnyi Dunába csapódó kavicsgörgeteggel és a mátyásföldi repülőtérrel. A tudós azonban tévedett, az óriási üstökösből csupán fekete kőzápor lett, csúfos bakija miatt, amivel körbeplakátolta már az egész planétát, „kardjába dől”, hármasuk bohózata így válik az akadémikusok hátborzongatóan szarkasztikus melodrámájává. Deutsch Richárdnak a világháború haláltáborában veszett nyoma, a rendező budai padláson kallódó opus magnumát azonban a szorgos restaurátorkezek megtalálták az eredeti film kivágott jeleneteivel együtt. Sok, háború idején keletkezett filmre jellemző a színész és az alkotó realista egysége, melyben a rendező (A Föld halálában helyettesítésről van szó: Deutsch Richárd az eredetileg kiválasztott színész beugrója lett) a kisajátított alkotó és színésze összefonódó egységét kéri számon a produkciótól. A nárcisztikusra szcenírozott „saját halál” döbbenete jóval hosszabbra nyúlhat, a rosszul megcselekedett tett, az átruházhatatlan hatalmi szerepek mégis akarásának együgyű, elementáris katarzisa naturális erővel tör fel a zsigerekből, szinte főnixi önmagaként rombolná szét a megistenülő egó excentrizmusát. Persze az erőszak is katalizálódik, hiszen a self mégsem saját erejéből, hanem csúfosan felsült, ám mimetikusan cselekvő, közszemlére tett hasonmásával hajszolja ambivalens erkölcsi megtisztulásának félelmetes árnyékát: el kell tőle válnia. Korabeli újságcikkekből, az amatőr filmszövetség támogatásával rekonstruálták végül A Föld halála című, 2012-ben már bemutatott fekete-fehér némafilmet. A nemrégiben berlini olimpiáról rendezett kiállítás fotográfiái hozták meg Deutsch számára a poszthumusz hírnevet, amikor a Bárány-unokáknak a fényképek láttán derengeni kezdett a fantaszta nagypapa amatőr filmes múltja, párizsi filmfesztivál sikere. Borsody István és Kurutz Márton idén egészestés dokumentumfilmet készített a „felfedezett papáról” Az elveszett nagypapa címmel, mely szeptember végén közeledik majd mozi- és televíziós premierjéhez (előzetes, időpontok ITT).

Az 1910-es évekig, a bécsi Saturn cég monopóliumaként virágkorát élte az erotikus, naiv felvételek divatja, melyről az Osztrák Filmarchívumtól érkezett Nikolaus Wostry tartott vetítéssel levezetett előadást. Anyaszült meztelenre vetkőző, koruk telt idomú szépségideálját bemutató Vénuszok fürdőztek a tópartokon, átlátszó alsóneműkben pózoltak, inkább unott ernyedtséggel, mint végzetes csáberővel a műtermek kamerái előtt. A meztelen női test közszemlére tétele persze nemcsak a természeti népeknél épít erőszakosabb társadalmi szerveződéseket, de a modern kori európai monarchiákban is agressziót szül. Tiltott gyümölcsként a szabados és az ártatlan ideál ambivalens érzelmeit egyszerre szítják fel a közönségben, a férfiúi gerjedelmeknek ilyenkor gátat vethet a bűntudat, melyet csupán az incselkedő gyengébbik nem bántalmazásával törhet át a bosszús maszkulin akarat. Az emancipáció vívmányának bajosan titulálható (a szerk. megjegyzése) bécsi filmeket” 35 mm filmre forgatták, Johann Schwarz közreműködésével terjesztették külföldön is a katalogizált analóg, korai erotikus, vörös-fehér gyűjteményt.

A budapesti Francia Intézetben 2018. szeptember 4-én megrendezett Budapesti 
Klasszikus Filmmaraton Szakmai Programján elhangzott filmtörténeti tények a 
szakértő előadóktól származnak, az recenzió többi, lélektani illetve 
esszéisztikus részei a vészkorszakot érzékeltetni kívánó Pont Blogazin 
véleményét tükrözik, az előadásokon nem hangzottak el és nem feltétlenül 
vagy egyáltalán nem egyeznek az előadók meggyőződésével.  

címfotó via Budapesti Klasszikus Filmmaraton

Reklámok