Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete

A Magyar Nemzeti Galéria legújabb blockbustereként Lucian Freud, Francis Bacon, David Hockney és a köréjük gyűlt, Londonban letelepedett, közös galériában kiállító művésztársak egyedülálló kollekciójából rendezett évzáró tárlatot. Frank Auerbach, Leon Kossoff, Michael Andrews, R. B. Kitaj, Paula Rego, F. N. Souza és Euan Uglow az udvari műhelyhez sorakoznak fel a kiállítótér falain. Mindhármójuk a Soho bohémja volt, a hús festői azonban együtt kaptak meghívást az 1954-ben megrendezett Velencei Biennáléra. Freud alkotásai csak ötven évvel később, 2005-ben fordultak elő újból a fekete gondolák városában, akkor azonban közel száz művet felvonultató retrospektív kiállítást kapott, legnagyobb külföldi bemutatója kedvéért hagyta el Nagy-Britanniát először II. Erzsébet királynő portréja is. Az ismerősöket festő duó botrányos tagjának, akinek már 1971-es párizsi showja is kedvese, legjobb barátja, George Dyer életébe került, éppen a közelmúltban, Trevisóban dedikáltak egy teljes kiállítást, Francis Bacon. Az elme határai címmel. Sztárhármasuk közül David Hockney pedig kettős rezidenciával vettette meg a lábát London mellett Hollywoodban is. Botrányoktól sem mentes életműve a pop art vibráló akriljáról, perspektíva torzításairól, elemi erejű, vizes mutatványairól híres.

Az iparosodott, természettől eltávolodó modern idők kognitív disztorziójának és a társadalmi elkülönülések igényének színpadát vitték vászonra, modelljeiket hol kanapéra pszichoanalizálva, hol székre ültetve.  Műhelyek, iskolák hagyományaihoz ragaszkodás privilégiumai, a kiváltságos extremitás, technikai bázisú és tudás alapú időtlen dekadenciája tűnik elő munkáikon. A tárlat egészét a pogány kultúrák rituális hagyományaiból eredeztethető esztétikai fogalmának, a mimézisnek (görög) a színlelő utánzástól, a közönséges imitációtól (latin) elkülönítés szándéka hatja át. A gondolkodás torzulásai (=kognitív disztorziók) a testélménnyel közvetlen összefüggésben álló, a táplálkozási viselkedés zavaraiból kifejlődő, a szociálisan hatékony magatartás hiányáért felelőssé tehető, hajlamosító tényezőkkel együtt jelentkeznek, a hatalom akarásának útvesztőjében. Figuratív hagyományaikat maguk is határterületekről találják meg: Freud a karikatúra és az akt műfajai, Bacon a rejtőzködő hiperrealizmus, Hockney pedig a síkban absztraháló, brit pop art felől közelít. Festőtársaik közül néhányan domború reliefjeiken szinte gyurmaként használják a festékes masszát, némelyikük szigorú, monokróm vonalkázással alkot. A Vénuszokat felvonultató terem szemérmesen fordul el, ruhadarabokkal takarja magát, Paula Rego pedig végül világméretű, színpompás pasztelluniverzumát mutatja fel, némi Soho életérzés közjátéka után. Mindegyikőjük a szigetország festőmestereinek végszavaz a torzulások tribünjein.

A fény igyekszik igazából megtörni a vásznakon. Történetmesélős teátrumát végigkíséri a kurátori rendezőelv is: észrevétlen élethűséggel verődik vissza a színpad deszkáján, a krétaporos táblán. De felfedezhető az elkerekedett szájon, a szemhéjon is, az artisztikum fénye mégis Michael Andrews festményén világít leginkább valósághűen, az úszóleckét tartó apa hátán és beléje kapaszkodó lánya kezein. Szinte magához vonzza a tekintetet, nem engedi el egyhamar nézőjét. A naturália, a reália, a szimbólum múltba horgonyzott, mégis előre mutató groteszk tanulsága egyszerre mutatkozik meg benne.

Michael Andrews: Melanie és én úszunk, 1978–1979, akril, vászon, 195,5 × 195,9 cm, Tate. Vétel, 1979, Credit: © Tate, London 2018

Lucian Freud „csíkos pizsamás” holokauszttermet kapott: meghökkentő vizuális alapvetést tesz a „dolgozó népről” míg panoptikuma legtetejéig jut el a világháborúk kollektív felelősségében. A brit arisztokrata festő ismerőseit megmintázó „munkás” portrék függeszkednek a falakon, egészalakos aktjai fenyegetően merednek a szelíd tengeri sünök, felkenődött tintahalak, ártatlanul tekergő gyomnövények között. Látáscsapdázó, szegényes oltárképekként vetkőztetik le a „családias háborúk” hatalomittasult, perverz, pénzéhes, szentháromsággal bohóckodó szatíráját. Groteszk méreteket ölt a vászon, a figuratív festészet varázsa szemünk előtt pulzál miniatűr és freskóméretben az önmagát felfaló társadalmi osztály hátborzongatóan nudista példázatában. Csendesen hízik a tunya együgyűség, a meredt szemekkel bambuló önsajnálat nárcizmusa, a halálhörgésen tivornyázó mámor, az utódait eltaposó páni félelem bűvölete. Freud beállításai nem engedik közel hozzájuk az együttérzés kielégült ormait, pedig az ártatlanság nyomai bujkálnak a bestiálisan összedobált testrészek Frankenstein-vásznain. Megrövidült karok, túl vaskos csípők, egymással alig ízesülő csontszerkezetek láttán kétség sem férhet hozzá: nem a festőmester rajztudása hibádzott. Korunk emberének degeneratív torzulásait ábrázolta, valósághűen. Mindegyikükben a szeplőtelen idea dobog legbelül, a sápatag, elkínzott bőrfelszín alatt. Francis Bacon tanulmányai az imitáció fogalmát igyekezhetnek kimeríteni, kísérlete maga is elődök mintáit követhette példaként. Tanítványok alkotói folyamatait tutoráló festőket utánozhatott, amint a rajzolni alig tudó, a formákat mégis kényszerűen rögzítő „korlátolt gyermek” nagyvonalakban vászonra skiccelt vízióiba javítana, helytelenül, hiszen a műhelyekben, különféle stúdiumokon csak a saját kezű korrektúra a megengedett. A pedagógia határait minduntalan átlépve, „önmagán” imitálhatja tehát a kognitív disztorziók alá botladozó festőművészetet. Bacon tanulmányainak kritikai attitűdje a művészettörténet pokoli highlights panteonjába kíséri el közönségét, idézőjeles hibaesztétikája panteista környezetét a tökéletesen leképezni szándékozó nevelői szimulákrum és a valóság konklúzióját csupán tökéletlenül megragadni képes képzőművészet mimézisével hajszolja. Kreatúráinak fájdalmas ordítása leginkább a dörgedelmesre hájpolt tanulságokra vágyó nézőközönséget szórakoztatja. Társadalmi szatírájában alászálló giccses jóra és feltörekvő, infantilis gonoszra bomlik ketté a szobabelsőkbe elzárt rend egyszerű természete. Napjaink ingerküszöbét egyre kevésbé irritáló, hétköznapira torzult bűnök, szexuális tevékenységek színpada válik didaktikus atyai pártfogásának tárgyává. A csúf esztétikája végül rabul ejti az ezredforduló emberét, a hosszasan szemlélés tekintetében legalábbis bizonyosan, nyilván legkevesebb tíz percet azért illene fordítania a művészetkedvelő közönségnek is egy-egy műtárgy tanulmányozására. A népszerűség talmi csillogása azonban hiányállapotba sorvasztotta nemcsak az elmélyült műértést, de felfalta az együttérző empátiát, a jólelkű figyelmet és a segítőkész, koncentrált fegyelmet. Persze az időigényes műélvezet Bacon festményei előtt csupán az észlelés haptikusra kikényszerített kíntornájában valósulhat meg, feltehetően maga is az érzékelés privilegizált határán alkotott. Publikuma szeretne mindent kijavító, dimenziós szemüvegcsodát, periférikusan omnipotens látást, egyedi befogadói pozíciót, hogy egy csapásra megszülessen a torzulások mögött rejtőzködő ideális világ, szent evokációjának bűvkörét azonban napestig szemlélhetné a néző, mindhiába. Látáscsapdából kibomló állattorzói akár empátiát is ébreszthetnének, hiszen a jószágok még az ember bestiáiként sem fordítják maguk ellen fegyverként környezetük tárgyait. A fotográfiának inkább az élethű, a korunk hiperreálját meghaladó ábrázolásmód miatt lenne jelentősége, kevésbé az alkotás folyamatának modellalkotó könnyebbsége okán.

David Hockney-val csobbanna a nagyérdemű London Montmartre-jára, a mára is kikacsintó Sohóba. Szivarfüstös brunchokra, éber pupillákkal kihordott pszichedeliákra, bennfentesre gyakorolt légyottokra, összeszokott baráti társaságok titkos, kultikus törzshelyeire invitálná nézőjét az „iskola”. A dülöngélő utca- és városkép, a másnaposra büdösödött fish and chipsek, a szalvétába ragadt pizzák, a tömegesre dagasztott tivornyák a londoni bohémnegyed idegenre torzult fertályát mutatják. A bűnös, hajdani városrészről Hockney-tól egy hosszúkás, fehér teásdobozt kap közönsége portré gyanánt, krétaporos tetővel kandikál ki a galéria faláról egy előkelőség holttestével együtt, mely már csak a koporsó alakú keret miatt is bámulatos attrakció. (David Hockney: Teafestmény illuzionisztikus stílusban, 1961 olaj, vászon, 232,5 × 83 cm, Tate. Vétel az Art Fund segítségével, 1996 Credit: © Tate, London 2018)

A Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című kiállításról szóló esszé kizárólag a Pont Blogazin véleményét tükrözi, nem támaszkodott művészetelméleti tanulmányokra, kurátori útmutatókra, csupán a megértés inkább hangulatfestő játékának, mintsem szakértői apparátusának lehetséges, asszociatív horizontját képviseli.

Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete
Magyar Nemzeti Galéria
2018. október 9 - 2019. január 13.
A kiállítás kurátora: Elena Crippa, Tate Britain
A budapesti kiállítás társkurátora: Fehér Dávid

címfotó via Frank Auerbach: Primrose Hill, 1967–1968, olaj, fatábla, 121,9 × 146,7 cm, Tate, Vétel, 1971, Credit: © Tate, London 2018

Reklámok